/ 
Fülöp ez éjjel is ugyan arra a zsivalyra ébredt mint minden héten amióta a monostorba küldték. Fejére húzta csuklyáját, hogy ne hallja a kinti hangoskodókat, és közben irigykedve nézte novicius társát, Márkot, hogy vele ellentétben nem zavarja a kinti hangos élet. Sőt. Úgy, szuszogott, hogy még az is zavarta őt a visszaalvásban. Mérgesek kinézett a cella ablakból. Látta ahogyan a senior rendtársak beszélgetve, jókedvvel mennek át az udvaron.
Mindig ez szokott lenni vasárnap éjszakánként, az utolsó ima után. Mikor ő már lefekszik aludni, egy pár órára az atyák az apáttal az élen a templomból nem a celláikba mennek, hanem valahova máshova. De hova?
Mikor rákérdeztem a fiatal Máté testvérnél azt mondta, még neki sem árulják el, hiszen még ő sem töltött annyi időt a rendben, az egyház szolgálatában, hogy megismerje a kolostor titkait és hogy a közösség igazán mély beavatott tagja legyen.
Miután a szerzetesek az udvart elhagyták és visszavonultak végre a cellákba, mint mindig, egy kis idővel később zörgő kulcscsomóval az oldalán egy csuklyás jelent meg lámpával a kezében. Fülöp eddig soha nem tudta beazonosítani melyikük az, de ez alkalommal szerencséje volt. Egyértelművé vált, hogy Lázár atyát rejti a ruha, hiszen bár nehezen látszott, de észlelhető volt bal lábának sántítása. Az idős szerzetes egy néhány napja sérült le, amikor Márk templom takarítás közben véletlenül az öreg lábára döntött egy nagy gyertyatartót. A szerzetes a keserves fájdalom ellenére se törte meg némasági fogadalmát, pedig látszott a tekintetén, hogy szíve szerint mondott volna cifrákat, de inkább azokat visszafojtva lila fejjel fél lábon ugrált a szentély közepén.
De vajon miért mászkál úgy a zörgő kulcscsomóval, mint a könyvtáros testvér, és minek az őre, hogy ugyan olyan tiszteletnek is örvend? Fülöp megfogadta, hogy kideríti az öreg szerzetes és társainak titkát.
Másnap nagy szerencséjére János testvér mellé osztották be kerti munkára. - Remek: gondolta magában – őt is láttam a többiekkel, talán belőle ki tudok húzni valamit, hiszen annyit tud fecsegni. A többiek már sokszor szóvá tették neki, hogy példát vehetne Lázártól és némasági fogadalmat tehetne. De szerencsére nem tett, így kiderülhet, hogy mi a titok.
Kapálás közben az beszélt természetesen mindenről: hogyan kergette gyerekkorában a tyúkokat, milyen sapkát húzott egy macska fejére és hogy hogyan ütötte a mozgó vakondtúrásokat. Egyik alkalommal mikor éppen levegőt vett -ami ritkán volt mert egy kürtös is megirigyelte volna tüdejét – Fülöp nehezen, de merte venni a bátorságot.
A szerzetest hirtelen érte a kérdés, ráadásul a levegőt, amit előtte vett, eredetileg másra szánta. Így mint egy lufi kifújta. Majd tarkóját vakargatta. Nem akaródzott annyira válaszolni.
János testvér vakargatta a fejét, azon gondolkodva, hogy mit válaszoljon.
Többet nem sikerült megtudnia a szerzetestől.
Este Fülöp a cellájában járkált fel-alá. Márk már becsavarodott, ahogy őt nézte.
Márk elfehéredett, de barátja nem hagyott neki választás. Napokon keresztül, esténként ötleteltek, hogy hogyan tudnának túljárni a seniorok eszén. Mikor elérkezett újra a nagy nap, vagyis az éjszaka, a két fiú a zsolozsmát csak mormolta, de nem figyeltek rá. Mikor végeztek, addig fészkelődtek amíg a menet végére kerültek és úgy indultak el a monostor épületbe.
Szépen lassan lemaradtak a sorból és az árnyékban az atyák után lopózkodtak. Hallották, ahogyan azok közül többen egyházi hittételekről beszélgettek, mások a környékbeli, feudális híreket mesélték egymásnak. Majd megálltak egy csoportban és vártak.
A két ifjú látott mindent, de nem tudták mi fog történni és miért pont a pince ajtó előtt álltak meg.
Ekkor a semmiből megjelent a még mindig sántító Lázár testvér, aki egy szót sem szólt csak a kulcsot tette be a pince lakatjába. Miután kinyílt az ajtó, félreállt és a többiek sorban haladtak le a lépcsőn, majd mikor az utolsó is elhagyta az udvart, a néma szerzetes körbenézett és magára csukta az ajtót. Hallatszott ahogy egy belső lakat csattan. Fülöp és Márk odarohantak a bejárathoz és a fülüket az ajtóhoz nyomták. De nem hallottak semmit.
Az éjjel Fülöp újra felébredt, mikor a testvérek végeztek éjszakai szertartásukkal.
Titkolózzatok csak – Gondolta magában – De most már ki fogom deríteni mit csináltok a pincében.
Másnap Fülöpnek kellett a szerzetesek ruháját mosnia. Miközben mérgelődött, hogy ő kapta a mosónői feladatot, észrevette, hogy az egyik ruha nagyon nehéz. Ahogyan széthajtogatta egy kulcs volt beletekerve.
Mi van, ha Lázár testvér rejtette a titkos kulcsot a ruhájába, hogy senki ne találja meg, de benne hagyta és így a mosásba került. Elhessegette a gondolatot, ekkora szerencséje nem lehet. Azonban a kisördög nem hagyta nyugton. Ruhája alá dugta a kulcsot, azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy nem ellopta, csak az igazságot akarja kideríteni.
De a gyávaság is bele szállt. Felkereste Márkot, aki éppen az istállót takarította. Elmondta neki, hogy mire lelt.
Márk beadta a derekát. Elkísérte a pincelejáratig. Őrt állt, míg társa próbálta a kulcsot a lakatban forgatni.
Szerencséjükre a lépcső elején volt egy lámpás így miután becsukták gyorsan a pinceajtót letudtak menni bokatörés nélkül.
Mikor leértek a pince aljára, egy gyönyörű, boltozatos, pillérekkel ellátott terem tárult eléjük. Középen egy hosszú asztal, székekkel, és rajta… Rajta korsókkal. A fal mellett pedig hordók serege sorakozott egymás hátán.
Fülöp felkapott egy korsót az asztalról és a csaphoz lépett. Az folyékony aranyat beleengedte, majd jóízűen meg kóstolta. Márknak sem kellett több. Hozott ő is egy korsót.
Így ment ez tovább. Maguk se tudták már hogy miből mennyit ittak. Isten tudja egyedül, hogy mennyi időt töltöttek ott. Szépen lassan minden elkezdett körülöttük homályosodni.
Mikor legközelebb Fülöp eszénél volt, már a cellájukban feküdtek. Forgott vele a világ, meg a gyomra és fájt a feje. Lázár testvér ült közöttük és mártogatta a borogatásukat a hidegvízbe. Arcán ugyan az a nyugodt arckifejezés ült ki. Márk még nem ébredt fel. Horkolt, amely minden hangja Fülöp fejében felért egy kalapács ütéssel.
Fülöp tudta, hogy hibázott, sőt, vétkeztek és hogy társát is belerángatta. Mikor szólni akart, Lázár mutatóujját saját szája elé emelte. Nem is volt igaziból ereje az ifjúnak megszólalnia, olyan rosszul volt.
Ekkor életében előszőr meghallotta Lázár testvér érces hangját:
Sötét végnapok vártak Akkó városának falaira és a keresztes királyság megmaradt morzsáira. A mamlúkok éjjel és nappal ostromolták az utolsó mentsvárát a már csak nevében Jeruzsálemi Királyságnak.
Gottfried tudta, hogy búcsút kell mondania a Szentföldtől, élve vagy akár holtan. De, mint ahogyan azt templomos esküjében is megfogadta, amíg ereiben vér folyik, vagy felettese úgy nem parancsolja, védeni fogja a tengerparti várost a muszlim hadak ellen.
Végigtekintett a városfalról az éjszakába burkolódzó városon, de nem volt teljes sötétség. Az ostrom eredményezte tüzet oltották az utcákon, mások pedig készültek a következő ostrom rohamra. Pengék élezése, kovácsok kalapácsütése, hajítógépek javításának zaja, harangok imára hívása, fohászok moraja hallatszott. És mindvégig ott lebegett a levegőben a feszültség és a félelem.
Lépteket hallott a templomos lovag maga mögött. Hát megjött. - Gondolta ahogyan meglátta nagymesterét, aki csuklyával fedte kilétét. A magnuspior a tőle fiatalabb lovagot előző nap kérte meg, hogy a várukon kívül találkozzanak, bizalmas ügyben. Nem akarta, hogy bárki is meghallja mondandóját.
Miután üdvözölték egymást, az idősebb lovag nem kertelt, hozzá is fogott.
-Akkónak vége. Hetei vagy inkább napjai, órái vannak hátra. A mi feladatunk mindig az volt, hogy óvjuk a kereszténységet a Szentföldön. Azonban most más világ vár ránk. Hogy hagyományainkat megőrizzük, és egy nap majd újra uralhassuk ezt a földet, ahol Krisztus Urunk vére folyt, Nyugatra kell mennie többünknek, de ők nem fogják vérüket adni e földért. Tudom, hogy nagy kérés, de azt akarom, hogy te kísérd el a menekülőket.
Gottfrieden csalódás lett úrrá. Mindent megtett volna hazájáért és Istenéért, és most azt kérik tőle, hogy mindezt hagyja el.
-Azonban nem csak ezt a feladatot szánom neked, melyet úgy érzel, rangodon aluli - a nagymester jól ismerte egykori tanítványát, hogy rosszul fogja érinteni parancsa - azért kértelek ma ide, mert bizalmas dologról kell beszélnem veled. Nem üres kézzel akarlak Frankhonba elküldeni, azonban amit magaddal kell vinned nincs nálam, sem a rendnél, hiába a templomosokat illeti. Mielőtt elhagyod Akkó partjait arra kell kérnelek, szerezd vissza nekünk, és menekítsd el, hogy újra biztonságban tudhassuk és ne kerülhessen pogány vagy más hitványok, érdemtelenek kezében, mint ahogy feltételezhetően most is ott van.
- Miről beszélsz? Mit kell visszaszereznem és elmenekítenem.
Az idős templomos behunyta a szemét, hogy erőt vegyen magán és csak azután nézett a szemébe.
- A Szent Grált.
Gottfried nem hitt a fülének. Meghökkenésében egy kissé meg is tántorodott.
-Hogy micsodát? De hiszen az csak egy legenda! -értetlenkedett.
-Igen, egykor az volt és számunkra per pillanat is az. A templomos elődeink több mint száz éve nagy kutatások után ráleltek, azonban, hogy senki ne szaglásszon utána, elhitették mindenkivel, hogy csak legenda, majd csupán az éppen regnáló magnuspiornak volt tudomása róla, aki a kiszemelt utódjának tovább és tovább adta a titkot. Míg nem az egyik nagymester bizalmasa, annak halála előtt ellopta az ereklyét, és csak feltételezéseink vannak hova kerülhetett. Többen próbáltunk már megtudni hollétét, mind közül mára már csak én maradtam életben. Nem látta egyikünk sem a grált, sokat nem tudtunk róla, így azt sem tudta egyikünk sem pontosan, mit keres és hol keressük. Több és több irányú nyomozása ellenére mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Ugyanahhoz az egy helyhez és nemzetséghez.
-Ki lopta el? Hol keressem?
A nagymester tudta, hogy egykori tanítványa szívébe fog egyszerre tiporni és vasat fog benne izzítani.
-Minden jel arra mutat, hogy még Véreskezű Amarlik lopta el, mára pedig a családjánál van.
-Véreskezű Joscelin... - gyűlt a harag Gottfriedben.
Amarlik volt az első, aki elnyerte a véreskezű címet. Kegyetlen templomos volt. Békés időkben és helyeken is megcsinálta, hogy pénteki mecsetekbe tört rá az imádkozó muszlimokra szent napjukon és vérfürdőt rendezett. Joslice az unokaöccse volt, de a rossz nyelvek szerint fia. Semmivel sem volt jobb családtagjánál. Gottfried mindig is gyűlölte a nála legalább nyolc évvel idősebb férfit, mert gyerek korában is már az volt a szórakozása, hogy a nálánál jóval fiatalabb fiúkkal kezdett ki. Bátor dolog... De az utolsó csepp a kupában az volt, hogy hozzáadták Gottfried nagy szerelmét, a gyönyörű Isabellát. Ugyanaz nap lépett be a templomosok közé, amelyen házasságot kötöttek és elvették tőle a lányt.
De ezen ismeretek tudatában érthetővé vált Joscelin régi handabandázása. Gyerekkorából visszaemlékezett, hogy sokszor emlegette az a Szent Grált, bár Gottfried nem foglalkozott a témával. A fiút gyűlölte, az ereklye létezésében pedig nem hitt.
Volt mikor nagyban mondogatta az, hogy olyan a Szent Grál, hogy rá se ismernénk, meg hogy bármiből lehet Szent Grál csak akarni kell, meg a Szent Grál csak egy fogalom egy együttesre. Meg ehhez hasonló érthetetlen, furcsaságokat állított.
Lovagunk ígéretet tett mesterének, hogy megszerzi a tárgyat, de azt még nem tudta, hogyan fogja kivitelezni. Egy helyen volt csak esélye utánajárni és valamit megtudnia.
Másnap engedélyt kapott az ügy érdekében, hogy saját útjára mehessen. Így egész nap a katedrálisban és annak közelében állt lesben, hogy szerencséje legyen. Isten meg is ajándékozta türelméért, hiszen eljött imádkozni kegyelemért, akiben Gottfried bízott. Isabella.
A fiatal asszony fejét kendő borította, szép arcának vonásait, puha bőrét fátyol takarta, de kit egykor (vagy talán szíve mélyén még most is) rajongva szeretett, megismerte volna ezer elfátyolozott úrihölgy közül is.
Mikor egyedül térdepelt a katedrális egyik eldugott zugában és a közelükben nem volt senki, a nőhöz settenkedett. Az megijedt tőle.
-Mit akarsz tőlem! -súgta zihálva. Szaporán vette a levegőt, mellkasa vadul mozgott föl-le.
-Beszélnem kell veled. Segítened kell. Ha egykor szerettél akkor megteszed nekem, amit kérek. A történetünk hamarosan itt véget ér, nem csak nekünk templomosoknak. De nem lehet úgy vége mindennek, hogy nyitva maradnak elvarratlan szállak.
A nő magabiztosan maga elé nézett.
-Nem, azt valóban nem hagyhatjuk.
-A férjed és családjának szerepe nagy volt mindig is a királyságunk történetében. Szükségem van valamire, ami hozzá köthető, te talán tudsz róla.
-Ezt ne itt beszéljük meg! - intette le Isabella. Tudom, hogy Joscelin nem tiszta ember. Ma egész éjjel saját ügyletei végett nem lesz otthon. Nyitva hagyom a fenti, hátsó ablakot, ott majd másszál be és mindent elmondok, amit tudni akarsz.
Miután Gottfried rábólintott, a fiatalasszony távozott. A templomos lovag még maradt a litániára, könyörögve, hogy sikerrel járjon.
-Jézus rubint szíve -mondta az előimádkozó.
-könyörögj értünk - hangzott a válasz
-Jézus szent teste
-könyörögj értünk
-Jézus arany vére!
-könyörögj értünk.
Este Gottfried elment a házhoz. A hátsó ablak nyitva volt a megbeszéltek alapján. Megigazította fején a csuklyáját, hogy nehogy valaki felismerje, majd a fagerendákon és ablakpárkányokon felmászott. Szerencséjére senki nem látta meg az utcán. Most már csak abban bizakodott, hogy egykori szerelme nem csalta őt csapdába. Kételyei lettek, amikor a szobába felérve nem látott mást, csak egy égő gyertyát. De nem ijedt meg. Kardjának markolatára fonta ujjait, és némán figyelt. Próbálta szemét a sötéthez szoktatni. Egyszer csak neszt hallott maga mögül.
-Ejnye, no - ismerte fel Isabella hangját, de ez úttal cseppet sem olyan riadtnak és elesetnek hallatszott, mint a katedrálisban - Hát erre tanítottak a vitéz templomosok, hogy kardod után nyúlva térj be oda, ahol vendégként várnak?
A lovag megfordult. A nő ott állt előtte, egy száll köpenyben. Dús barna haja a vállára omlott, szemei csillogtak, de jobban, mint a tengeren a hold ezüst hídja, ajkát pedig finoman harapdálta. Gottfried próbálta nem mutatni zavarát. Csapdába csalták, de nem olyan fajtába, mint amire gondolt.
-Nem ezért jöttem. - szólalt meg nehezen miután észrevette a szépség mögött a megvetett ágyat.
-Azt mondtad, hogy a végnapokat éljük és hogy minden elvarratlan szálat be kell fejezni. Tessék hát, itt ma este elvarrhatjuk a mi szálunkat, a férjem és a templomosok szálát is. De utóbbi kettőt nem, amíg az elsőt nem, ezt biztosra veheted.
Gottfried tanácstalan volt. Szíve mélyén még most is szerelemes volt Isabellába, rajongott érte. Ahogyan előtte állt, férfiasan megkívánta. No meg szüksége volt Joscelin titkára, és bizonyára Isabella tudott volna benne segíteni.
De az a fránya templomos eskü, meg minden más a cölibátusról, a nőtlenségről, meg a különböző rendi tanakról. Nem tehette meg.
De a lány miatt választottad a szerzetesi életet, hiszen nem kaphattad meg őt, de most itt van. Vívódott egyik része. Igen, de neki nem kellettem, döntött. Így szolgálatba álltam és én a rendet választottam én így döntöttem.
Isabella látta a férfi elbizonytalanodását, ezért a nyakába ugrott és megcsókolta.
-Talán ettől megjön a kedved. - az ágy melletti asztalra mutatott, amin két kupa sör várakozott. A templomos lovag az előbbi csóktól még mindig megrészegülve lépett oda és beleivott az egyikbe.
Igazán ízletes volt, korábban nem ivott még ehhez foghatót.
A fiatal asszony e közben a paplan alá bújt mezítelen testel. Gottfried imát mormolt a fogadalmára gondolva, de közben minden más porcikáját hívogatta az ágy és annak társasága. Azon vette észre magát, hogy már kiitta a sört és ruháját kezdte lehámozni magáról. Isabella elégedetten feküdt a selyem ágyban.
- Nagyon ízletes az ital. - ő maga se tudta, hogy miért hozta szóba.
- Igen, tudom. Hatásos. Joscelin családjának a receptje. -Mondta unottan - Már az apja szolgái kezdtek neki a főzésének. A folyékony arany.
Ebben a pillanatban mintha villám csapott volna Gottfriedbe. Talán az Úr küldte megvilágosító angyalait vagy maga a Szentlélek hozta volna magával a sugallatot.
Folyékony arany, Jézus arany vére, Joscelin apja már főzte, Véreskezű Amarlik lopta el a Szent Grált, a Szent Grál nem az, aminek gondolnánk, hanem egy fogalom, egy együttes, bármiből lehet Szent Grál, - ledöbbenten, de elégedetten ült az ágy szélén. - Akár egy sörös korsóból is lehet Szent Grál, sőt, kettőből. Mert a templomosok titka nem a kehely volt, hanem ami benne volt. Nincs igazi Szent Grál.
Ekkor Isabellahoz fordult.
-Tudom, hogy a titok, amit Joscelin nagybátyja, az első Véreskezű ellopott, a sör receptje. Az a rendet illeti. Hol van?
A nő teljesen ledöbbent, elfehéredett és el kezdett hebegni-habogni.
- én, én nem, nem tudom.
-Ne hazudj! Te becsaptad a szerelmemet így templomosnak álltam, szabadságomat feladva, áldozatot hoztam miattad. Most rajtad a sor! Odaadod, amit Szent Grálnak neveztek! A férjednek úgy is mindegy. Tettei és családja neve miatt ő lesz az első, akit a muzulmán mamlukok keresni fognak és szétdarabolnak, mikor betörnek a város falain belül, így hát mindenkinek jobb, ha visszaadod a lopott tulajdont jogos tulajdonosainak, ezzel talán valamilyen bocsánatot nyerhetsz, mikor majd azért kell számot adnod, hogy tisztaság szentségét nem tartottad tiszteletben és a cölibátusi fogadalmam ellen akartál csábítani.
Isabella pityeregve visszavette köntösét majd néhány percre távozott. Mikor visszaért a kezében egy aranyozott dobozt tartott, melyet egy kehely domborműve díszített. A lovag kezébe adta. Kinyitotta a lakatba helyezett kulccsal. Egy kis könyv volt benne. Belelapozva látta a latin szöveget, amely leírta a sör készítés minden mozzanatát, miből, mikor mennyit kell beletenni az üstbe, és hogy meddig kell főzni. Még illusztrációkat is készítettek a könnyebb megérthetőség kedvéért.
Hirtelen az utcáról kiáltozás és jajgatás hallatszott fel.
-Betörtek! A hitetlen kutyák betörtek! Krisztus kegyelmezz!
Gottfried kiugrott az ablakon kezében a szelencével és benne a kézikönyvvel. Egy részét teljesítette a nagymesternek tett ígéretéből és hála Istennek, nem is kellett cölibátusi fogadalmát végül megszegnie. Most jöhet a második fele az ígéretnek.
...
1291-et írtak a krónikások.
Akkó égett. Jajkiáltás, nyögés és sírás hangjától volt hangos a város. Gottfried a rábízottakkal már messze járt gályájával a parttól, de látta, ahogyan az utolsó keresztes erődítés elveszik. Kezében lapozgatta a könyvecskét. Tudta, hogy Isabellát sohasem fogja már látni, de lehet, hogy jobb is volt így. Ahogyan egykori szerelmét el kellett hagynia, úgy a Szentföldre se térhet már haza.
Szent a föld, de muzulmánok uralják, Véreskezű Amarlik templomos volt, de ellopta a titkukat, Isabella szeretett egykor, de most mégis be akart csapni, a Szent Grál pedig nem egy kehely vagy egy ereklye, hanem maga a sör készítés folyamata.
Soha semmi sem az, aminek elsőre látszik.
Weizen péket egész Oberammergau a becsületes munkájáért és szorgalmáért, de leginkább ínycsiklandó fehérkenyeréért szerette. A foszlós közepű, roppanós héjú karéjokkal tunkolta az egész falu népe a kolbászzsírt a savanyúkáposzta mellől, rajtuk kívül pedig az átutazók is szívesen vittek magukkal egy-egy vekni kenyeret az otthoniaknak. Az öreg Weizen tisztességben élte le életét, a protestáns önmérséklet még a pékné halála után is rendben, kordában tartotta napjait. Munkáján kívül örömét unokáiban lelte, akik gyakran megálltak az ablakában, hogy érezzék a kemencéből előhúzott kenyér illatát, és megkaparintsák a briós- és csigaregimentek legcsúnyább darabjait, mert jól tudták, hogy azok a legfinomabbak. Ahogy unokái, Max és Moritz nőttek, egyre kevésbé érdeklődtek a kakaós, fahéjas és diós csigák után, figyelmüket inkább az unterammergaui lányok dirndlijének domborulatai és az ottani sörmester kitűnő nedűje kötötték le. A fiúk egyik látogatása az unterammergaui sörmérésben oda vezetett, hogy kitalálták, megtréfálják nagyapjukat. Hazatérve, amíg Moritz lekötötte Weizen péket a legújabb hódításáról szóló – és tényleg csak egy egészen kicsit kiszínezett – történettel, addig Max, a nagyobbik virsliket dugdosott a kemence mellett dagadó kis veknik közepébe. Az öreg pék jól megfeddte kisebbik unokáját, ahogy egy kiérdemesült presbiterhez illik, hogy vigyázzon a lányokkal, de szíve mélyén büszke volt a virgonc ifjúra. Hogy szemét az évek, vagy a Moritz kalandjai felett érzett nosztalgia homályosította el, máig nem tudni, de az biztos, hogy nem vette észre Max beavatkozásának eredményét, és nyugodt lélekkel lökte be a kenyérkéket a kemencébe. Másnap már közel sem volt ennyire nyugodt, amikor az oberammergaui asszonyok, élükön a tiszteletes feleségével megrohanták a boltját azt kiabálva, hogy böjti napon hogy merészelt húst csempészni az uruk eledelébe. Akkora felfordulás lett a dologból, hogy szegény Weizent elkergették a faluból, meg sem állhatott Unterammergauig, ahol a két szélhámos éppen a sörmester lányainak tették a szépet. Rögtön kérdőre vonta őket, akik kicsit megilletődve avatták be a csíny részleteibe pár korsó sör mellett. Szerencsére a gabonaszesz fogytával az öreg pék haragja is eltávozott, de élni csak kell valamiből, így összedugták a fejüket. Max és Moritz arra ösztökélték opájukat, maradjon velük, jó helyük lesz Unterammergauban is. Az ötlet mindenkinek, leginkább a serföző lányainak tetszett, így Weizen vénségére új boltot nyitott, ahol a kínálat dísze éppen a virslis kenyér lett, vagy ahogy Max nevezte, a heißer Hund. A történethez tartozik, hogy a felháborodott oberammergaui asszonysereg fel akarta jelenteni Weizent az elöljáróságon, de mire a pék meglincseléséből hazaértek, sehol nem maradt értékelhető bűnjel, még a tiszteletes, de magának az előljárónak az asztalán sem. A péket új lakóhelyén csak Herr W-nek nevezték, mint kitűnő szakembert, de méginkább, mint – nem is egészen önszántából, de – nagy betyárt. Utolsó éveit békésen töltötte el, megérte unokái esküvőjét is, de azt már sajnos nem, hogy Max és Moritz az ő szorgalmával és búzaforrásaival, mátkáik pedig az unterammergaui sörfőző hagyományok ismeretének birtokában a környék legjobb búzasörét főzték ki. A tanulság: ahol a sör volt a kreativitás forrása, rossz dolog még nem történt.